Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

S tavaszi zápor fűszere a földnek;

Lelkem miattad örök harcban él,

Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg.

Csupa fény és boldogság büszke elmém,

Majd fáj: az idő ellop, eltemet;

Csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt,

S egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak mit tőled kaptam s még kapok.

Koldus szegény királyi gazdagon,

Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Felnézek az égre, látom a Napot,

Szememben ezer könnycsepp ragyog,

S ahogy arcomon lefolynak,

Emlékek változnak.

A jókat magával hívja a Nap,

Ami rossz azt elsodorja egy patak,

Így a rossz feledésbe vész,

De a jót örökké őrzi egy kéz,

Ha-e kéz kinyílik,

Egy emlék felidéződik,

És elszáll messze,

Valaki más kezébe,

De a nyoma megmarad,

És örökké őrzi álmodat.

Érződött jötte már

az augusztusi szélben, 

zuhogó zokogás:

záporozó szeptember

didergés, rázkódás,

eltévedt nap bukik

a pucér és bús földre,

már tova is halad,

látatlan-lassan,

hűvösen elballag;

legjobb pillanatunk, a dőre,

búcsúzik hosszan, végtelen időre.

Nem rejt ölén annyi bárkát Velence,

Bourg osztrigát, nyulat Champagne vidéke,

Szavoja medvét s még Bretagne tehént se,

nem ringat annyi hó hattyút a Themze,

nincs klérusnak annyi sok szerelme,

Németországnak annyi véleménye,

egy spanyol grandnak annyi büszkesége,

s udvarnak annyi furfangos kegyence;

nem él annyi szörnyeteg Afrikában

nincs annyi nézet egy köztársaságban,

Rómában annyi búcsú ünnepen,

kereskedőnek kapzsisága,

senki Sorbonne-i bölcsben annyi érv, amennnyi

szeszély kedvesem fejében terem.

Megosztás

Link: